Sziasztok. Kezdő bejegyzésemben szeretnék kicsit bemutatkozni. Reményekkel telve láttam meg a napvilágot 1990-ben gyönyörű nyári éjjel. Már a születésem napja is hagy némi kivetnivalót maga után, hiszen Trianon napján bővítettem egy fővel a világuniverzum tagjainak számát. Sokan nem szeretik azt a napot, de legalább tudják hova tenni az ismerősök a dátumot.:)
Mint minden gyermek én is ambíciókkal kezdtem az életet. Sok mindennek a kivitelezését a fejembe vettem. Régen, pici gyermekként mindig történelem-tanárnő szerettem volna lenni, akkoriban még lelkes érdeklődést mutattam a dolog iránt, ami szépen lassan persze kihalófélben volt, mármint az elhatározásaimat tekintve. De persze, mint mindenki másnál, az álomjob-ok között szerepelt több foglalkozás is (újságíró, régész, énekesnő:D)...szóval színes álomvilágot tudhatok a magaménak, mert mindig más díszítette az érdeklődési köröm:)
Az általános iskola még fergetes volt, osztályelsőként tündököltem mindig az első sorban, amiért persze osztálytársaimnál nem éppen legjobb arcként rúghattam labdába, hiszen nem igen lopja be magát az ember a másik szívébe, ha mindig hozzá viszonyítanak, ha mindig a pozitív példával dobálózva állítják előtérbe a másik gyengeségeit, ha ezért a rosszabb tanulóknak kelt kisebbségi érzetet, ha téged ajnároznak folyton-folyvást... D túléltem. Mint utána még annyi mindent...
Amíg be nem töltöttem a 15-16 éves életkort, fogalmam sem volt azokról a dolgokról, mint fájdalom, bánat...Esélyem, alkalmam, lehetőségem nem volt előtte soha belekóstolni az élet árnyoldalába, rózsaszín felhőimbe burkolózva nem is sejthettem, fogalmam sem lehetett róla mit is takar a szó valójában: szenvedés. Aztán jött a középiskola. Tudom, épp úgy kezdődik, mint a tiniregények bevezető epizódja, " a lány, aki szülei féltve őrzött pici leánykája volt, egyszer csak fejest ugrott a nagybetűs életbe..."... De igen..fogalmazhatunk így is. Pontosan fejest.
Volt egy lány, történetemben -illessük csak a Lilla névvel (személyiségi jogokra való tekintettel), - óvodás korom óta legjobb barátnők voltunk. 10 év barátság. Akkor azt hittem ezt jelenti a barátság szó, mivel ez a példa lebegett előtt, amit úgy saját szemmel láthattam,amit saját bőrömön megtapasztalhattam, közben csak későbbi életem folyamán tudtam meg, mi is az igazi barátság. Lilla nagyon öncentrikus lány volt. Csakis saját maga létezett az ő világában, nála a "legjobb barátnők vagyunk" csak annyit jelentett, hogy valaki kísérgesse őt lépten-nyomon, valaki lesse a kívánságait, hogy valakit kénye-kedvére ugráltathasson... Ilyen ember volt. De nem is az a szépségideál típus volt, nagyon alacsony, 150 cm talán, hosszú, lenyalt lapos barna haj, hagyva ahogy nő, fodrász hozzá nem nyúlt még csak vágatni sem soha. Hát ha valaki ő aztán apuci kedvence volt. Lehet ezért voltam én is olyan. A személye miatt eluralkodhatott rajtam is az a beteges megfelelési kényszer, amit ő sugárzott éjt-nappallá téve a tetteivel. Barátja neki sem volt általános iskolában. Mindenkivel csak flörtölgetett, az a típus volt, aki behülyíti a pasit, majd mikor látja, hogy az a kegyeit lesi, közli vele elkeseredetten, hogy neki a továbbtanulás miatt nincs ideje pasizni, így ne is ringassa magát tündérmesékbe kettőjükkel kapcsolatban. Ez elég kegyetlen volt, de ő így kezelte a helyzetet. Utólag mosolyognivaló.:) Hányszor hívott engem is le helyi bárba, de persze 21 óra után már tilos volt az ott tartózkodás. Érdekes volt. Minden hétvégén templomban töltöttük az idő java részét, ez is hozzátartozott ahhoz, hogy ő jó képet alakítson ki mind a szülei, mind a tanárai előtt magáról. A minta lány.. A minta tanuló. a minta hívő. A minta barátnő... Srácok mind, akik egyáltalán labdába rúghattak nála- királylány iszonyatos válogatós ízléssel bírt, ami nem is baj, de ha meghaladja a bizonyos határvonalat és átesik ezáltal a ló túloldalára az már elég érdekes visszhangot hagy maga után. ez alatt értve, hogy ő pl azért nem jött össze x-el, mert nem gazdag a családja, y-al, mert nem kék a szeme, z-vel, mert nem elég magas, zs-vel mert nem tanult jól... Tudta, hogy apuci szemében nem vetne rá jó fényt, ha ő nem a tökéletes pasit hozza haza. A tökéleteset, akiről ő a legédesebb álmaiban ábrándozott, akit maga elé festett és kiragadott az ő oly édes képzeletvilágából és olyannyira elszántan, akkora hévvel akart kiszakítani a valóságba...
Mellesleg ez a pasi máig nem létezik.:) Aztán érdekes fordulat gyanánt Lilla átesett a ló túloldalára. Akkora pálfordulást mutatott a világ felé, hogy azt szavakba önteni elég nehezen menne még a legjobb írónak is, így én csak próbálkozásomról adok itt eme sorok közt számot.:)
Tehát ott tartottunk, hogy jött a középiskola. Ő Pestre adta be a jelentkezését, kollégiumba jelentkezett, ahova fel is vették, nekem elég volt egy helyi gimi, amiről tudtam, hogy érettségit ad, így megelégedtem ezzel is. Nagy nehezen elváltak útjaink, sok sikert kívántunk egymásnak az életben, megeskettük a másikat persze arról, hogy jelentkezünk majd még időközben, beszámolva arról, épp merre sodor az út. A nagy út, amelyre sajna nem mellékeltek térképet, ezzel megbonyolítva a földi ember dolgát... 2005 őszén elkezdődött számomra a nagybetűs élet. Én mindig is a félénk, csendes leányzók körét bővítettem, nem tudtam volna egy légynek sem ártani. Ennélfogva féltettek is sokan a nagybetűs élettől, tudták, hogy ilyen határozatlansággal és semmi kiállással nem fogom megállni a helyem ebben a kemény életben... Hát én akkor még nem sejtettem...
Ahogy az a filmekben is lenni szokott megtörtént a várva várt csoda. A legédesebb leányálom forgatókönyve alapján csapott be a villám az én akkor még érintetlen, gyermeki hittel és reménnyel telt szívembe, ami akkor még nem ismerte a fájdalmat. Hát nem tartott soká megismerkedni vele.
*A srác magas volt. Szőke. Kék szemű. Az a tipikus minden lány álma. Naívan beleéltem magam a dologba, azt hittem, mert minden lánnyal beszélt-kivéve engem, azt hittem a daliás herceget elönti a félsz és olyan szinten zavarban érzi magát az én személyem felbukkanásától, ahogy én is, de az élet nem ilyen... Beleringatjuk magunkat hiú és hamis képzetekbe, dédelgetjük az édes tündérmesét, s már már azon kapjuk magunkat, hogy teljesen elszédültünk abban a mesés körforgásban, melyet az a megnevezhetetlen kis elvont fogalom ébresztett bennünk, amit reménynek csúfolnak... Remény. Gyűlölöm ezt a szót. Régen, hiszékeny, törékeny kis virágszálként nem értettem miért utálják az emberek...
Nem értettem, mi rossz lehet a szóban, nem értettem a háttérben lévő tartalmat, gőzöm sem lehetett róla mennyi kínt, keservet hordoz magában, mennyi szenvedés köszönhető neki... Nem is értem miért nem szégyenli el magát ez a buta dolog, ez a buta remény, mert ha úgy vesszük, biztos fáj neki is, mennyi elizolált állapotban él a külvilágtól, mennyi elhatárolódtak tőle az emberek, és legszörnyűbb álmokban sem szeretnék, ha leselkedne rájuk a veszély, érezni ezt az állapotot, remélni... Fúj, teljesen elragadtattam magam.:) Ha nem lenne ez a szó, minden szebb lenne.. Nem létezne semmi elvont, csak a tények lennének és nem esnék bele abba a hibába, hogy hiú ábrándokba ringassuk magunkat újra és újra. Nem akarom. Nem szeretném. Soha többé.
Szóval röviden, tömören, rátérve a történetre, meglepő fordulatként következett be az a nap az életemben, amikor egy telefonhívásban kapott hír teljesen felbolygatta az amúgy teljesen nyugodt, leányálomba illően kiegyensúlyozott és békés életemet. Lilla volt. Először csak kérdezősködött milyen a suli, hogy vagyok, mi a dörgés felém, majd egyszer csak kinyögte a nagy hírt. Osztálytársak leszünk. Megunta a koleszt, a bejárás nagyon nehezére esett, ennélfogva jött az elhatározás valami közelebbi helyen folytatni a tanulmányait. Ne tudjátok meg, akkor ez volt életem legjobb híre. Úgy éreztem, nem leszek egyedül, csupán az idegen új emberek között, lesz valaki ott, aki ismer, valaki aki majd segít jó irányba elindulni szárnyaim kibontakoztatásában... November közepétől már át is jött.. Eleinte nagyon elvoltunk, sokat nevettünk, többiek is megszerettek minket, minden gördülékenyen ment, amíg a kedves kis barátnőm szemet nem vetett az "álompasira"...
Igaza volt Lillának utólag, nem is szóltam egy szót sem neki, hogy bejön nekem a srác, legyen Levente a neve itt. nem tudta, mennyire beleestem Leventébe, az a típusú lány voltam akkoriban, aki csendben, a háttérből figyelgeti az eseményeket és egy két édes mosolyból, összenevetésből neki tetsző, fantáziája kreálta ábrándokba loholja bele magát.
Egy kislány voltam.. Hittem a tündérmesében. Érezni akartam és éreztem is a libabőrt, ami akkor lett úrrá rajtam, amikor összetalálkozott a pillantásunk, amikor hangját hallatta ,szavam egyből elakadt, összefutott bennem minden jó érzés és teljes mértékig a rabja lettem egyetlen szempillantásának... De neki Ő kellett. És ez fordítva is így volt. Nem mutattam ki az érzéseim, nem közeledtem felé,soha egy szóval el nem árultam, hogy felkeltette az érdeklődésem, hogy megmozgatott, majd felborított bennem egy világot, aztán így jártam. Megtette ezt helyettem más. És neki bejött. Övé lett. Övé, enyém meg a bánat és elkeseredés maradt... A szívem ripityára tört, szilánkjai szanaszéjjel hevertek, elhatalmasodott rajtam a reménytelenség..és a kérdés. Hogyan? Hogy és minek a segítségével legyek túl ezen a rémálmon? Mi lehet az ami kiűzi ezt az undorító érzést a szívemből? Csak ezek a kérdések jártak a fejemben, ez volt az egyetlen dolgo, ami érdekelt... pontot tenni a végére. Vagy legalább ha nem is tudom elfelejteni teljesen, de legalább éljem túl. Túlélni. Ennyi lett volna a kívánságom, ha egy jó tündér hozzám szegezi a 3 kívánság lehetőségét, ezzel az eggyel beértem volna. Semmi mást nem kértem volna. És nem is tettem. Éreztem, anno hittem is benne, hogy onnan fentről igenis figyelnek és mindent okkal tesznek, örök életemben elhittem a mások által oly egyértelműnek tűnő mesét, hogy igenis Isten a világmindenség teremtője, igenis a kegyeibe veszi a jókat, igenis megjutalmazza azt aki rászolgál, és hogy csak a rossz emberekre vet ki átkot, szenvedést, fájdalmat... Azt hittem anno minden okkal történik.Hogy csak azzal történnek rossz dolgok, aki rászolgál, aki gonosz, akinek a szívét szétszedi a rosszindulat és akit más nem foglalkoztat, csak ártani és fájdalmat okozni másoknak.. FÁJDALMAT... De nem így volt. Minden bábot megedz a fejlődés, nem kerülheti el senki sem, hogy pillangóvá érése előtt hernyó legyen, mindenkinek át kell esni az élet azon szakaszain, amikor igenis megtépázzák szárnyait, s a legfájdalmasabb szenvedéssel sújtják... Azóta félve mondom ki a szót: Szenvedés. Annyi minden van benne. Annyi könnycseppet és bánatot hordoz magában. Nem akarom.. Feleleveníteni sem akarom a szóban forgó jelentést sem, de azért érzékeltetni kell, mennyire átjárta minden porcikám a bánat akkor, amikor napi szinten együtt kellett látni azt a két embert, akiknél fontosabb soha nem is volt az életemben.. a barátnőt, aki akkor még legjobb barátnőnek számított és akinek az elvesztése iszonyatosan fájt, és a srác, aki első látásra belopta magát a szívembe.. Lehet szánalmas ezt így olvasni és biztosan sajnálkozó tekintettel mered elé ki ki fia borja ezt olvasva a monitorra, de ezek bennem akkor olyan szintű belső vívódást okoztak önmagammal, hogy ennek elejét kellett venni valahogy, így jött a terv. A terv, hogyan vessek véget ennek az egésznek, hogy felejtsem el, akit sosem ismertem, de akinek a szemei ejtették rabul minden porcikám... A terv a következő volt: megutálni. Mert ha megutáltatom magam vele, ő is megutál és ha már nem lesz velem kedves, sőt ha ellenszenvessé vált a szememben, akkor úgyis kiábrándulok belőle. Hát anno jó ötletnek tűnt, de ezzel tettem tönkre 3 évemet... Ugyanis olyan szinten sikerült megutáltatnom magam vele, hogy mai napig köszönőviszonyban sem vagyunk, sem Lillával, sem Leventével. És ez még csak hagyján, olyan dolgokat elkövetett ellenem, amiket sok idő volt elfelejteni... 3 évig hülyített.. Lillával járt, de közben engem hívogatott telefonon, mindig hitegettek haverjával, hogy találkozzunk, mert hogy csak engem szeret, csak fél, meg hogy cikinek érzi a dolgot, hogy gyűlöletből alakult ki benne a szerelem irántam és hogy ilyen előtörténettel nem merne felvállalni a többiek előtt az osztályban... Szóval jöttek a halandzsák, a kifogások, a szép ürügyek, miért kell, hogy elhiggyem az amúgy teljesen abszurd helyzetet, hogy hiába jár mással, ő engem szeret. Érdekes volt. Erre így utólag visszagondolva körülbelül a nevetés kerülget, meg csipetnyi szánalmat is érzek önmagam iránt, amiért ennyire vak voltam... Minden hétvégén csöngött a telefon...Minden 7 végén és hétköznap éjjel, kiderült utólag, hogy T-percüket nem tudták kivel ledumcsizni a haverjával és ők pont engem találtak be. Mikre nem képes az unalom... Az unalom volt a kiinduló fázis, az indok, amiért egy embernek tönkre kell tenni az életét. Ne tudjátok meg, aki ma ismer, nem hinné el, hogy akkor milyen voltam. Nem hinné el, hogy lehet valaki ennyire hihetetlenül naiv és sebezhető. Ennyire gyerek. És akár tetszik, akár nem, én imádtam gyereknek lenni, rajongtam az érzésért, hogy ennyire hiszek a tündérmesékben, hogy ennyire rózsaszín szemüvegből tudom szemlélni a világot. Úgy gondoltam, létezik az álomvilág, létezik az első szerelem varázsa, a mézédes ködbe burkolózó kisgyermek naivitása adott erőt minden egyes nap, és értelmet a felkeléshez. Tudtam, hogy semmi olyan nem történhet az életben, amit kedvét szeghetné egy ilyen optimista és jóhiszemű gyermek kedvét, hittem a mesében, hittem a csodában, hittem abban, hogy megéri jónak lenni, s hogy idővel ez úgyis kifizetődik majd. Mára már megkérdőjelezem ezeknek a dolgoknak a mivoltát:) De elmúlt, túléltem ezt a 3 évet is, s eltekintve attól, hogy még érettségi utolsó napján, amikor örültem, hogy most látom őket utoljára, még akkor is megkaptam tőlük az utolsó rúgást, nehogy már jól érezzem magam, hogy megszabadulok tőlük.. Soha nem szerették, ha boldog voltam, vagy ha csak annak látszottam. 3 év alatt próbálkoztam egy-két segítő kezet igénybe véve kimászni a gödörből, olyan emberek segítségét értem ez alatt, akik iszonyatos kedvességgel, édes törődéssel és lenyűgözéssel próbáltak levenni a lábamról, de ők sohasem hagyták... tudták milyen nehezen nyílok meg az embereknek, Lilla ismert 10 éve, mindent tudott rólam, és ezeknek a dolgoknak a tudatában ő visszaélt mindennel amit csak tud rólam, és ott ütött ahol fáj. Mindent elmondott rólam Leventének. A legféltveőrzöttebb titkaim is kifecsegte, mindent, egyszerűen mindenről kitálalt. Akárki lépett volna be az életembe, vagy csak szeretett volna, ott elvágták szegény gyerek esélyeit nálam, illetve enyémeket is másoknál.. Kitalált történetekkel riogattak el mindenkit mellőlem, nem akarták, nem engedték, hogy kilépjek ebből az ördögi körből..egyszerűen rettegtek tőle, hogy boldog legyek, és mindent megtettek ennek elkerülése érdekében.. Sajnálom, lehet én voltam a gyenge, mert áldozatául estem a csapdájuknak, mert úgy táncoltam ahogy fütyülnek és mindig azzal áltattam magam, hogy mindenki okkal tűnik el az életemből, hogy ő akkor biztos nem kell, hogy szerepet kapjon a szívemben, mert ez így rendeltetett, mert feladta, mert menekülőre fogta egy-két rólam hallott történet birtokában... Gyenge voltam, törött szárnyakkal próbáltam újra elsajátítani a repülés tudományát, próbáltam az ég kékjét végigsimítani szárnyaimmal, körülölelni szívemmel és megváltani álmaimmal, lenyűgözni elhatározásaimmal, elszántságommal és gyermeki álomvilágom tökéletesítésével szerettem volna megmutatni, hogy igenis, nem adom fel. Hogy igenis, amíg az utolsó szusz ki nem fogy belőlem, én ott leszek, s nem adom fel.
De feladtam. A gyermek ma már olyan mélyen bujkál bennem, s egyáltalán nem is akar felszínre törni. Ma már nincsenek csak a rideg tények, az objektivitás áldozata lettem, mindent csakis a tárgyilagos oldaláról vagyok képes szemlélni, semmi sem jelent akkor boldogságot mint megtalálni a dolgok miértjét, mint felfedni a felfedhetetlent, mint kiküszöbölni még az esélyét is annak, hogy valaha újra az érzelmei vezérelte emberek tömegéhez tartozzak. Mára nem maradt már csak ez a racionalitás, a hitem csak azokra a dolgokra irányul, amit két szemmel látok, amiről tudomásom van, s minden elvont fogalom, ami csak létezik elveszik az elvont fogalmak számára kialakított feneketlen süllyesztőben...
